Iszonyú hosszú és fárasztó volt a mai napom (is), mégis a kellemes, napos időjárást kihasználva "kiköltöztem" kis erkélyünkre, gyönyörködöm a ragyogó színekben pompázó virágainkban, közben hideg citromos ásványvizet iszogatok, és bőszen kattogtatom a laptop billentyűzetén az ujjaimat. Hiányzott már az írás, a blog. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy kicsit lelkiismeret furdalás is gyötört, hogy szeretett hobbimat elsőként tettem félre csak azért, mert az életemben bekövetkezett változások teljesen feldúlták az addig megszokott napi rutinomat. Azonban kellett a pihenés, a feltöltődés, hogy újult erőkkel, tervekkel, célokkal újra itt legyek, és lelkemet beleadva ott folytassam, ahol abbahagytam.

Akik követik a blog Facebook oldalát, értesülhettek arról, hogy nemrégiben munkahelyet váltottam. Régóta érlelődött már bennem ez a cselekedet, de mindig olyan nem várt helyzetekkel kellett szembenézem, ami miatt késleltettem megvalósítani az elképzelésemet. Maga a döntés a munkahely változtatással kapcsolatban pedig már tényleg hónapokkal ezelőtt megszületett. Nem csak éreztem, de tudtam is, hogy muszáj váltanom, ha boldog akarok lenni. 

Nem vagyok kitárulkozó típusú ember, nem szeretek a gondjaimról mesélni, mégis ez a bejegyzés kicsit erről fog szólni. Erről, és mégsem erről. Mert minden bajra van megoldás, csak meg kell találnunk a hozzá vezető utat. 

Hónapok óta megmagyarázhatatlanul gondterhelt és nyúzott voltam, sokszor azon kaptam magam, hogy bár nem kellene, mégis a boldogtalanság érzése mardos legbelül. Teljesen kétségbe voltam esve, reménytelenek láttam a jövőmet, nem csak lelkileg éreztem magam egyre fáradtabbnak, hanem fizikailag is. Az állandó kimerültség mellett, a hangulatom is folyamatosan ingadozott, egyre inkább magamba zuhantam, ami azzal járt, hogy az emberekkel való kapcsolatot is igyekeztem kerülni. Nem tudom, hogy ebben az esetben beszélhetünk-e már depresszióról, vagy csak a kezdetéről, de tény, hogy nagyon rossz bőrben voltam ebben az időszakban.

Majd elgondolkodtam azon, hogy miért is érzem én mindezt. Mi az, ami nem tetszik az életemben? Mi az, amin változtattatnom kell, ha újra a régi önmagam szeretnék lenni? Sok kérdés merült fel bennem: egyesekre tudtam a megoldást, míg másokra nem volt ilyen egyszerű megtalálni a megfelelő választ. Sőt, még mindig kutakodom egyesek után. De úgy érzem a nehezén túl vagyok, és megkönnyebbülve tudom ma már kimondani: most boldog vagyok.
Változtatnom kellett. A változás mindig nehezemre esett, hisz sokakkal karöltve én sem szeretek kilépni a jól megszokott komfortzónámból, amelyben biztonságban érzem magam. De ez a kényelmes közeg egy idő után súlyként nehezedett a lelkemre. Csináltam, végeztem a dolgom, bár inkább csak rutinosan, mintsem lelkesedésből. Ha pedig valamiből hiányzik a rajongás, a törekvés, a hév, és mindent csak megszokásból tesz az ember, ott előbb vagy utóbb egy elkeseredett és reményvesztett személy jön létre. Ezen az úton haladtam én is, de nem akartam ilyenné válni. Felismertem ezt, és cselekedtem.
Kezdő lépésként munkahelyet változtattam. Régóta érlelődött bennem ez az elhatározás, az elmúlt hónapok történései pedig még inkább arra sarkaltak, hogy meg is valósítsam ebbéli tervemet. Magam se gondoltam volna, hogy egy felmondás mennyiféle akadályba ütközhet, mennyi kérdést vethet fel bennünk. Volt olyan szakasz, amikor komoly kétségek merültek fel bennem, hogy helyesen cselekszem-e. Ebben az elbizonytalanításban egyrészt a közvetlen környezetem is segített, hisz a legtöbben nem támogatták a döntésemet.
Mindig is hatást gyakorolt rám a környezetem. Bár nem szeretek, mégis igyekszem megfelelni a külső elvárásoknak. Irigylem azokat az embereket, akik bátran szembe mernek szállni mindenkivel, kiállnak a döntéseik és gondolataik mellett, ragaszkodnak hozzájuk, és nemet tudnak mondani azoknak, akiknek más véleményük van. Én nem vagyok ilyen. Bár már a húszas éveim végén járok, mégis most jött el számomra az idő, hogy ezeket a dolgokat én is megtanuljam. Meg kellett tanulnom nemet mondani. Nemet mondani arra, hogy mások irányítsák az életem, ha még jó szándékból is teszik. Fel kellett ismernem, hogy azzal, ha valakivel nem egyezik a véleményünk, és ezt ki is nyilvánítom neki, nem bántom meg feltétlenül. Most jött el az idő, hogy összeszedve minden bátorságomat, végre a sarkamra álljak, és kiálljak az én igazam, az én gondolataim, döntéseim mellett. Kezembe kellett vennem a saját sorsom, életem felett az irányítást. Elég volt abból, hogy mások döntsenek az életem folyásáról.
Cselekednem kellett, és abban a pillanatban, mikor ez megvalósult, mintha egy mázsás súly szakadt volna le a vállaimról. Fellélegeztem.
Sokkal kiegyensúlyozottabb és nyugodtabb lettem. Harmóniába kerültem önmagammal és a világgal. Ez az érzés azóta is tart.

Egy hónap telt el. Nem sok idő, de épp elegendő ahhoz, hogy tudjam jó úton járok. Boldog vagyok. Vannak kitűzött céljaim, és a már-már feledésbe merült álmaim és vágyaim új értelmet nyertek. Tudom, hogy nem szabad feladni, tudom, hogy kitartónak és erősnek kell lenni, és tudom, hogy így mindent meg tudok majd idővel valósítani.