Amikor kiderült, hogy babát várunk egy olyan türelmetlen izgatottság lett úrrá rajtam, amit azóta is szüntelen érzek. Legszívesebben már a 9. hónapban lennék, sietve a szülőszobába, hogy kisvártatva már a karjaimba tudhassam az én kicsikémet, elmerüljek szépségében, babaillatában.
Az Idő viszont most nem a barátom. Mintha feltett szándéka lenne, hogy a 9 hónapnyi várakozást még lassabbá tegye, és lassú, vonagló léptekkel vonszolná magát percről perce.

12. héten

Habár az izgatottságom a teszten megjelenő plusz jel óta nem hagyott alább, mégis különös érzés visszagondolni az első trimeszter hónapjaira. Olyan, mint ha ezer éve lett volna ez az időszak, pedig csupán pár hét telt el a 12. hét végétől.

Az első trimeszter végét úgy vártam, mint eddig semmi mást. Na nem a reggeli rosszullétek miatt, hiszen én a szerencsésebbek közé tartoztam, és nem gyötörtek meg a napi szinten jelentkező émelygések. Az 5.-6. hét között, vasárnap az ebéd után éreztem először rosszul magam. Először csupán azt gondoltam, hogy túl sokat ettem az ebédből, esetleg megülte a gyomromat a nehezebb étel. Azonban másnap és harmadnap is megismétlődött az evés utáni rosszullét. Idő kellett, hogy rádöbbenjek, ez bizony a terhességem egyik velejáróra. Talán ekkor tudatosult bennem igazán, hogy egy kis élet van a szívem alatt.
Habár az elején kicsit szenvedtem a folyamatos émelygésektől (ami egész nap tartott), egy kis idő után rájöttem, hogy mi az "ellenszere". Akkor voltam ugyanis rosszul, ha ettem. Pontosabban utána. Kezdetben nem láttam az összefüggést a reggel megevett egy szendvics és az órákon át tartó émelygéseim között, de pár nap után rájöttem, hogy ha kevesebbet és minőségesebb kajákat eszem, akkor szinte teljesen elmúlnak ezek a tünetek. Így egészen a 12. hétig a reggelijeim gyümölcsökből álltak, leginkább banánt, narancsot vagy mandarint ettem, így a munkahelyemen is jól éreztem magam, a rosszullétek, ami egyébként csupán hányingerből és egy kis émelygésből állt, nem gátoltak az elvégzendő feladataimban. A délutánok már neccesebbek voltak, ugyanis kár is tagadni, imádok enni. És igen, én a magyaros ízekhez vagyok hozzászokva, azokat szeretem, amelyek tudjuk, hogy legtöbbször igen zsírosak. Néha igencsak megszenvedtem mohóságomat, és a legtöbb ebéd utáni jelenet ugyanaz az volt: Krisztina kidőlve fekszik a kanapén, és akár órákig nem tudott mást csinálni csak feküdni.

Az első ultrahangos vizsgálatunk február 25.-re esett, ekkor a 10. hétben jártam. Ez a nap egyébként is különleges a számunkra, hiszen 9 évvel ezelőtt ezen a napon jöttünk össze a férjemmel. A sors édes fintora, hogy évekkel később épp ezen a napon láthattuk meg először a mi Picikénket.
Amikor nőgyógyászt kerestünk, úgy voltam vele, hogy mindegy ki, nekem jó az is, akinek a praxisa lakóhelyünkön található, legalább nem kell mindig beutazni a városba. Persze kicsit tartottam a nyelvi különbségektől, hiszen bár pár éve itt élünk Németországban, mégsem beszéljük olyan tökéletesen a nyelvet, hogy egy orvossal is gond nélkül elbeszélgessünk. Végül szerencsénkre találtunk egy magyar nőgyógyászt nem messze tőlünk, ami egy kis megkönnyebbülést jelentett számunkra.
Az első ultrahangot szerintem egyetlen egy szülő sem tudja elfelejteni. A pillanat, amikor először láttam meg Őt a monitoron egyszerűen leírhatatlan. Le sem tudtam venni róla a tekintetem, amikor pedig a szívhangját is meghallottam rendesen vissza kellett tartanom a könnyeket, hogy el ne bőgjem magam az orvosom jelenlétében.
Elvégeztettünk minden szükséges és ajánlott vizsgálatot, nyugodtak szerettünk volna lenni, és megbizonyosodni róla, hogy egészséges és nem kell aggódnunk genetikai betegségektől, hiszen ez az egyik legfontosabb. Szerencsére minden rendben volt.

Ha jól emlékszem a második vizsgálat után az asszisztensnő egy meglepetés dobozzal várt minket. Nagyon megöröltem, és alig vártam, hogy hazaérjünk és belekukkantsak, mit is tartalmaz a doboz. Rengeteg hasznos dologgal volt tele, leginkább kedvezményes kuponokkal, de két baba-mama újság (természetesen német  nyelvű), mini fogkrém (kuponnal együtt) és még egy minta pelenka is helyet kapott benne. A kuponokat még nem használtam fel, de tervben van, hiszen rengeteg hasznos és cuki dolgot láttam a weboldalakon.



Az első három hónapban, mint már fentebb is említettem, nem igazán okozott problémát számomra várandóság, mármint ami a rosszulléteket illeti. Azonban ebben az időszakban elég válogatós voltam, nem tudtam mindent megenni és meginni. A kóla és egyéb szénsavas vagy ízesített üdítőket példának okáért nem bírtam egyáltalán meginni, csak vizet (azt viszont igazán sokat) és tejet, esetenként a teát fogadta be a szervezetem. Az első trimeszter alatt 3 kilót híztam, ami szerintem normális, én legalábbis nem akadtam ki, amikor a mérlegre álltam. Az öltözködéssel ekkor még persze nem igazán volt gondom, habár a haspuffadás okozott némi kellemetlenséget, de a legtöbb nadrágomat még így is tudtam használni, nem kellett különböző praktikákat bevetnem, és még a kismama nadrágok viselése is váratott magára.

Arról már meséltem Nektek, hogy hogyan történt meg a nagy bejelentés a családnak. Nagyon nehezen tudtam/tudtuk eltitkolni előttük, hiszen mindkettőnk meg szerette volna osztani ezt a csodás hírt velük. Azonban már az elején megbeszéltük egymással, hogy várunk még ezzel. Egyrészt nem szerettük volna elkiabálni, hiszen az első három hónap a legkritikusabb időszak a terhesség alatt, és nem akartuk az elején teljesen beleélni magunkat, másrészt később megbántuk volna, hogy egy Skype beszélgetés során tudattuk a hírt, nagyszülők lesznek. Habár voltak gyenge pillanataink, amikor igyekeztük rávenni a másikat, hogy "de ne várjunk a hazalátogatásunkig és mondjuk el még ma", de szerencsére egyikünk mindig a józan eszénél volt, és lebeszélte a másikat erről.