Nem akarom tagadni, az utóbbi 2(!) évben én már nagyon szerettem volna végigsétálni az oltár előtt, amit nem restelltem a szerelmemnek is hangoztatni. Utólag visszagondolva talán ezt nem kellett volna (főleg amilyen akaratos is voltam sokszor...). De hát amikor az ember lánya azt látja maga körül, hogy minden barátnője, volt iskolatársa, sőt már a fiatalabb generáció is szép sorjában elkel, akaratlanul is elkezd pánikolni, hogy "hé, hát engem mikor veszel már végre el?" - na ekkor történik az, hogy egyes férfiak fejvesztve elmenekülnek, mert érzik, hogy szorul körülöttük az a bizonyos hurok. Na de nem az én szerelmem! :)

Miután lefutottuk ezeket a köröket, valahogy azért próbáltam belátni, hogy ezzel a fajta viselkedésemmel nem fogok célba érni, így próbáltam nem felhozni a témát. Persze minduntalan előkerült, de mégis valahogy másképpen, mint előtte, hiszen az esküvő, pontosabban az esküvő utáni életünk gondolata gyakrabban fordult meg az ő fejében, amit mindig megosztott velem (persze ő mást mondana erre...).

Az ősszel fedeztem fel ezt a változást.  Bizakodni kezdtem. Na majd most! Minden egyes szituációba beleképzeltem a lánykérés pillanatát. Persze ilyenkor sosem történt semmi.

Majd jött a karácsonyi szabadság, és ezzel együtt a hazautazásunk pillanata. Talán hihetetlenül hangzik, de tudtam, hogy ez idő alatt valaminek történnie kell, annak ellenére, hogy korábban mindig azt mondogattam neki, hogy ha meg szeretné kérni  a kezem, akkor csak ne ünnepnapokon tegye, tehát a karácsonyt, újévet és a születésnapokat zárja ki. Most azonban már annyira vártam rá, hogy ez sem érdekelt volna. Jött a karácsony. Nem történt semmi. Jött az újév, akkor sem. Végül a születésnapom (január 3.-án van), és még mindig semmi. Nem is reménykedtem tovább...

Születésnapom másnapján, azaz január 4.-én vasárnap, azzal keltett fel, hogy mit szólnék, ha este elmennénk valahova vacsorázni. Semmi kedvem nem volt hozzá, egész ünnepek alatt csak ettünk, úgy éreztem, hogy már teljesen tele vagyok, minek mennyünk akkor még étterembe is? De végül meggyőzött.

Délután telefonált, hogy fél 9-re foglalt asztalt, öltözzek fel csinosan. Ebből már sejthettem volna, hogy készül valamire, hiszen nálunk az éttermek nincsenek dugig emberekkel, főleg nem vasárnap esténként, tehát az asztalfoglalás teljesen felesleges lett volna. Persze utólag mindig okosabb az ember, és össze tudja rakni az apró mozaikdarabkákat...

Este nagy nyugodtan kezdtem készülődni, nem siettettem el a dolgokat. Próbáltam csinosan és nem hivalkodóan felöltözni, így egy fekete szoknya, szürke felső és egy rózsaszínes blézer mellett döntöttem. Valami isteni sugallatra hallgatva, még a körmeimet is kifestettem, pedig csak nagyon ritkán szoktam.
Egy igen romantikus és szép teríték várt minket az étteremben. Meglepődtem és csodálkoztam is, hogy vajon ez miért van, és ekkor egyfajta különös izgatottság uralkodott el rajtam. Tudtam, hogy ez az este különleges lesz valamiért. Azonban ez az érzés csupán fél óráig tartott, a vacsora teljesen átlagosan folytatódott tovább. Beszélgettünk mindenféléről, és a szerelmem viselkedésében sem fedeztem fel semmilyen változást.
Miután megvacsoráztunk még beszélgettünk, és rendeltünk egy pohár bort. Miután a pincér kihozta, a szerelmem felállt, és minden szó nélkül a pincér után ment. Nem értettem az egészet, mindaddig, amíg pár másodperc múlva meg nem jelent egy hatalmas virágcsokorral a kezében.
Könnyek gyűltek a szememben. Ekkor már leesett mi történik: hogy miért foglalta le előre az asztalt, hogy az miért volt oly szépen megterítve.
Már csak a csokor láttán is eltörött a mécses, nem tudtam visszatartani a könnyeimet, ami nem annyira meglepő, én konkrétan mindenen meg tudok hatódni, ez alól, akkor miért lenne kivétel épp a saját lánykérésem?
Még ültem a széken, zavarodottságomban és meglepődésem közepette, csak kicsivel később álltam fel. Bevallom őszintén, nem igazán emlékszem arra, hogy mit mondott, olyan izgatott voltam. Na meg folyamatosan az járt a fejemben, hogy "melyik kezemet kell odanyújtsam neki?" (a balt, amint később tőle megtudtam)
Remegtem, és a saját sírásomtól hüppögve nagy nehezen, egy nagy levegővétel után ki tudtam mondani az IGENt (csupa nagybetűvel). Felhúzta a gyűrűt, ölelkeztünk, és egy csókkal pecsételtük meg ezt a felejthetetlen és csodás pillanatot.
Teljes extázisban voltam, és nem tudtam másra figyelni, csak az ujjamon lévő gyűrűre, és persze alig vártam, hogy bejelentsem a szüleimnek és testvéremnek a nagy hírt (amit végül nem tudtam megtenni, mármint a sírástól nem jött ki egy hang se a torkomon, csak a kezemet mutogattam nekik :).

Lassan eltelt már két hét, és még mindig olyan hihetetlen ez az egész. Még szoknom kell, hogy menyasszonyomként szólít, én pedig őt vőlegényemnek, ám de nagyon felemelő érzés.

Már elkezdtük szervezni az esküvőnket, amit a nyárra tervezünk. Természetesen az előkészületekről, az elképzeléseimről Nektek is beszámolok majd folyamatosan a blogon, ha persze érdekel Titeket.