Sokszor használom az utóbbi időben a "hihetetlen" jelzőt. Hihetetlen, hogy Luca születése óta hat hét telt el. Mintha csak tegnap lett volna, hogy pontosan éjfélkor keltettem a férjem, hogy idő van, indulnunk kell a kórházba, reggel 8:47-kor pedig már a mellkasomon pihegett pici kis testével a kislányunk. Olyan pindurinak tűnt a maga 3240 grammjával, most meg már több mint 4600 gramm. Hogy szaladt így el az idő?!

"Apa kezdődik!"

Mint már fentebb említettem pontosan éjfél volt, mikor a férjemet ébresztgettem. Egész nap erre a pillanatra készültem, hiszen a jóslófájásaim már hajnalban elkezdődtek, délelőtt, amikor pedig a heti NST vizsgálaton voltunk, a nőgyógyászom is megerősítette, hogy tényleg csak napok kérdése a baba világrajövetele, hiszen a méhösszehúzódások már akkor kezdtek rendszeressé válni.

Na de ugorjunk vissza éjfélre. A férjem nagyon fáradt volt, mégis rögtön kipattant az ágyból a bűvös mondatra: "Szerintem indulnunk kellene a kórházba." Azt gondoltam, hogy mindketten irtó idegesen, fel-alá fogunk rohangálni, és mint ahogy filmekben lehet látni, azt se tudjuk idegességünkben, hogy hova is tettük a slusszkulcsot. Ehelyett mindketten, a helyzethez képest, nyugodtak maradtunk. Persze csak látszólag tűntünk annak, hisz mindkettőnk szíve a torkában dobogott. Nem rohantunk a kórházba, még fél órán keresztül feszült figyelemmel kísértük az óramutatót, és mértük, hogy milyen időközönként jelentkeznek a fájásaim. 5-6 perc múlt el egy-egy összehúzódás között, ezért lassan elindultunk a garázsba, de előtte még sétáltunk egyet az éjszakában. A sétát a védőnőnk javasolta, ha nem lennék biztos abban, hogy már valóban a méhösszehúzódásokat érzem-e vagy csupán jóslófájásokról van szó, hiszen az utóbbi mozgás hatására elmúlhat. Első gyermeket várva én semmiben nem voltam biztos (még ha legbelül éreztem is, hogy hamarosan nagy dolog fog történni...). Na de semmi változás nem történt, így végül tényleg autóba ültünk és útba vettük a kórházat.

1:30-kor már a szülőszobában feküdtem, férjem az ágyam melletti kísérőknek fenntartott fotelben ült, és az NST vizsgálat eredményét vártuk. Kiderült, nem jöttünk hiába, de azért még volt időnk, ezért a szülésznő elkísért bennünket egy szobába (ami egyébként nappal a vendégek fogadására alkalmas helyiség volt), azzal, hogyha a fájásaim erősebbé válnának, akkor menjünk vissza. Kezdődhetett a várakozás. A fájások idővel egyre erősebbé és erősebbé váltak, de még kitartottam. Már nem emlékszem pontosan, de olyan 2-3 óra is eltelt, majd mikor már tényleg igazán fájt, mondtam a férjemnek, hogy menjünk vissza a szülésznőhöz.

A kórház egyik szülőszobája

Az emlékezetemben innentől kezdve felgyorsultak az események, pedig még jó pár óra eltelt, mire jöttek a tolófájások. Sokáig bírtam mindenféle fájdalomcsillapító nélkül, közvetlenül a tolófájások előtt azonban már kértem. Hatását ekkor már viszont nem éreztem... Majd hirtelen sokan lettek a szobában, szülésznők és orvosok, legalább öten-hatan. A férjemmel aggódó pillantást vetettünk egymásra, de egyikünk sem mert rákérdezni, hogy valami baj van-e, miért vannak ennyien?! A beszélgetésükből nem értettünk mindent (a német orvosi szakszavakkal azért hadilábon állunk), a viselkedésükből viszont teljes nyugalom áradt. Már csak emiatt sem tudtam arra gondolni, hogy bármi történhet, hisz az egész várandós időszakomat valami megmagyarázhatatlan pozitív szemlélet uralta, és ez az optimizmus a szülőszobán is velem maradt. Elérkezett az utolsó fázis. Azt mondták nyomjak, amikor érzem, hogy jön a tolófájás. Nyomtam. Egyszer, kétszer és így tovább. Minden erőmből csak erre koncentráltam, a végére mégis kellett egy kis segítség, így a szülésznő ránehezedve nyomta a hasamat, és nagy nehezen (legalábbis én így éreztem). de megszületett Ő. Felsírt. Mi is sírtunk. És nevettünk. Boldogan, megkönnyebbülve. A büszke apa elvágta a köldökzsinórt, majd a mellkasomra helyezték a kislányunkat. Gyönyörű volt. Persze azóta is gyönyörű. Magunkra hagytak bennünket, és csak hárman maradtunk a szobában. Apa, anya és Luca. Egy kicsi, de a világ legboldogabb családja.

A kórházi napokról

Még a várandóságom idején elmentünk a kórházba, ahol egy információs est keretén belül bemutatták a szülészetet és minden fontos információt megtudhattunk róla. Egy bababarát kórházról van szó, aminek kifejezetten örültem, hiszen nagyon fontosnak tartom, hogy a baba a születésétől fogva az anyja mellett legyen, ezzel is erősítve a köztük lévő kapcsolatot. Ahogy említettem, a szülőszobában rögtön a mellkasomra helyezték, és innentől kezdve mindig velem volt Luca, csupán a szülőszobában vitték el pár percre, hogy megmérjék és kicsit megtöröljék (itt nem fürdetik a babákat), illetve a következő napokban reggelente is elvitték megvizsgálni, ami körülbelül 20 percig tartott.

Nem tudom, kinek milyen elvárásai vannak egy kórházi szobával kapcsolatban, számomra az a fontos, hogy tisztaság legyen és viszonylag nyugodt körülmények. Ezt lényegében megkaptam, hiszen a rendre és tisztaságra nem lehetett panaszom, és ahhoz képest, hogy kórházi helyiségről beszélünk, elég barátságos is volt a környezet. Kétágyas szobák voltak, amihez hozzátartozott egy fürdőszoba is. A szoba minden olyan szükséges dologgal fel volt szerelve, amire egy kisbabának szüksége lehet, így példának okáért egy falra szerelt pelekánzó is megtalálható volt bent, ahol pelenkát, popsitörlőt (mindkettő Pampers), rugdalódzókat, bodykat és pulcsikat (különböző színekben) is biztosítottak a baba számára. De az anyákról sem feledkeztek meg, kaptunk melltartóbetétet, eldobható bugyikat és vastag betétet is, ezen kívül még egy szoptatós párnát.

Luca nagy macija is beköltözött a kórházi kiságyába erre a pár napra

Miután elfoglaltam a szobát, egy nővér a heti menülistával érkezett, amiről ki kellett választanom, hogy mit szeretnék a következő napokon ebédelni és vacsorázni. Négyféle menüből választhattunk, ami között volt diétás és vegetáriánus is. Ahogy a szobáról, úgy az ételekről sem készítettem fotót (Luca jobban lekötötte a figyelmemet), pedig igazán gusztusosan néztek ki, és az ízükkel sem volt semmi probléma. Minden nap kaptunk friss gyümölcsöt, salátát, müzli szeletet és főtt ételt. Komolyan mondom, akkora adag volt mindig, hogy alig tudtam megenni (pedig igencsak jó étvággyal rendelkezem). 

Lényegében elmondhatom, hogy az a három nap, amit bent töltöttünk a kórházban, jó volt. Egyetlen negatívumát azt tudom említeni, hogy nem tudtam pihenni, ami nem feltétlen a kórház hibája. A látogatók este 8-ig bármikor jöhettek, és a szobában is lehetett őket fogadni. Na már most, amikor Luca aludt én is aludtam volna szívesen, de mindig akkor jött egy nagyobb hadsereg a másik anyukához, és bizony nem mindenki volt tapintatos ránk nézve, ugyanis nagyon hangosan beszélgettek, nevetgéltek, így én nem tudtam pihenni... Azt gondolom, hogy egy kórházban tudni kellene viselkedni, és tekintettel lenni a többi betegre, vagy az én esetemben a kismamákra, és nem hangoskodni, ezzel zavarva őket. Sajnos ezzel nincs mindenki tisztában...