Sokszor használom az utóbbi időben a "hihetetlen" jelzőt. Hihetetlen, hogy Luca születése óta hat hét telt el. Mintha csak tegnap lett volna, hogy pontosan éjfélkor keltettem a férjem, hogy idő van, indulnunk kell a kórházba, reggel 8:47-kor pedig már a mellkasomon pihegett pici kis testével a kislányunk. Olyan pindurinak tűnt a maga 3240 grammjával, most meg már több mint 4600 gramm. Hogy szaladt így el az idő?!

Nemrégiben részt vettem egy (újra)indított játékban, amely a Magyar Bloggerek és Blogkedvelők Közössége nevezetű Facebook csoportban volt. A játék lényege, hogy a csoport tagjai kérdéseket tesznek fel a Nap Bloggerének kiválasztott személynek, majd azokat az megválaszolja egy bejegyzés formájában. Ebből nem nehéz kitalálni, hogy a mai poszt miről is fog szólni.

Így visszagondolva mintha csak tegnap láttuk volna meg a pozitív jelet a terhességi teszten, ma-holnap meg már lassan a szülőszobán találom magam. Izgalmas, néha nehéz és fárasztó, de boldogságban gazdag időszak van mögöttem ebben a közel 40 hétben. Persze az igazi öröm még csak ezután érkezik... 

Kislányként fogtam anyum sminkkészletét, tudásomhoz mérten "szépen" kifestettem magam, majd kerestem egy fehér függönyt, amit a hajamba tűztem, és máris úgy lépdeltem a képzeletbeli vőlegényem felé, mint a romantikus filmekben látott menyasszonyok.

Felnőttem, és bár sok gyermekkori ábrándom és álmom az idők folyamán megváltozott, a kislányban megbújó menyasszony-énem végigkísért életem folyamán. Aztán megjelent az életembe Ő, és tudtam már a legelején, hogy egyszer én a felesége leszek.

17 hetesen

Újra elmúlt egy nagyobb szakasz a várandóságomból, ezért most jöhet az elmúlt hetekről, hónapokról szóló beszámolóm következő része, már csak azért is, mert meglepően sokan olvastátok az előző rész beszámolóját is (aminek én kifejezetten örülök), másrészt én is nagyon szívesen írok róla, jó visszagondolni és nosztalgiázni, hogy mi minden történt velünk ezekben a hetekben. Hihetetlen milyen gyorsan telik az idő...
... olyannyira, hogy ezt a bejegyzést eredetileg még július elején terveztem közzétenni, de mint már az előző posztomban is hivatkoztam rá, igencsak hosszú időt töltöttünk otthon a múlt hónapban, és egyszerűen nem akartam a gép előtt ülve tölteni azt az időt, amit a családdal és barátokkal is tölthetnék. Ennek ellenére most "csak" a második trimeszter történéseiről fogok írni, ami sok újdonsággal és meglepő fordulattal bővelkedett. Igyekeztem időrendi sorrendben beszámolni a történésekről, de tényleg olyan zsúfolt volt az utóbbi három hónap, hogy bár igyekeztem tömören fogalmazni, így is extra hosszú bejegyzés kerekedett belőle. Remélem azért élvezni fogjátok így is! :)

Amikor kiderült, hogy babát várunk egy olyan türelmetlen izgatottság lett úrrá rajtam, amit azóta is szüntelen érzek. Legszívesebben már a 9. hónapban lennék, sietve a szülőszobába, hogy kisvártatva már a karjaimba tudhassam az én kicsikémet, elmerüljek szépségében, babaillatában.
Az Idő viszont most nem a barátom. Mintha feltett szándéka lenne, hogy a 9 hónapnyi várakozást még lassabbá tegye, és lassú, vonagló léptekkel vonszolná magát percről perce.

12. héten

Január óta van egy hatalmas titkunk a férjemmel. Sejtitek már mi lehet? :)

Gondoltam majd írok egy egyszerű haul bejegyzést a blogra, mert már egyébként is illene valamit posztolni, a tavaszi gardróbfrissítésnek is itt az ideje, a kettőt ötvözve pedig már meg is van a megoldás. Tudjátok, két legyet egycsapásra. Aztán a hétvégén Férjjel az oldalamon (igen Vele, bár nem mondom neki, de szeretek vele vásárolni) és a kis listámmal a fejemben meg is jelentünk a plázában, hogy most majd hú de sok mindent fogunk, akarom mondani fogok vásárolni. El is kezdtük feltérképezni az üzletek kínálatait, felpróbáltam több felsőt, egy-kettőre igazán jó hangulatom kerekedett.

Mielőtt bárki abban reménykedne, hogy ebben a posztban egyfajta nyelvtani diskurzusba kezdenék, ki kell ábrándítanom mindenkit. Bár fontos számomra a helyesírás, ha már magyar tanári végzettségem van, most egy egészen más téma következik. Egy történetet mesélnék el egy lányról és egy pár cipőről. Komikus és egyben tanulságos mese, csak figyeljétek. 

Körülbelül két évvel ezelőtt történt, amit egyébként az egyik korábbi blogomban is leírtam. Már rég elfelejtettem ezt az esetet, és nem is jutott volna eszembe, ha az elmúlt héten nem raktam volna rendet a szekrényemben, és nem kerültek volna újra a szemeim elé. De ha már eszembe jutott, úgy gondoltam, hogy tanulságként itt is meg kell osztanom Veletek ezt a sztorit.