Amíg még meg nem született Luca, gyakran az ágyunkon ülve néztem a kis berendezett babasarkot és próbáltam elképzelni, hogy milyen is lesz, amikor majd a kis tulajdonos elfoglalja a helyét. Szerettem ezeket a bensőséges és meghitt pillanatokat, amelyikre a férjem is gyakran becsatlakozott.

Sokszor használom az utóbbi időben a "hihetetlen" jelzőt. Hihetetlen, hogy Luca születése óta hat hét telt el. Mintha csak tegnap lett volna, hogy pontosan éjfélkor keltettem a férjem, hogy idő van, indulnunk kell a kórházba, reggel 8:47-kor pedig már a mellkasomon pihegett pici kis testével a kislányunk. Olyan pindurinak tűnt a maga 3240 grammjával, most meg már több mint 4600 gramm. Hogy szaladt így el az idő?!

Nemrégiben részt vettem egy (újra)indított játékban, amely a Magyar Bloggerek és Blogkedvelők Közössége nevezetű Facebook csoportban volt. A játék lényege, hogy a csoport tagjai kérdéseket tesznek fel a Nap Bloggerének kiválasztott személynek, majd azokat az megválaszolja egy bejegyzés formájában. Ebből nem nehéz kitalálni, hogy a mai poszt miről is fog szólni.

Így visszagondolva mintha csak tegnap láttuk volna meg a pozitív jelet a terhességi teszten, ma-holnap meg már lassan a szülőszobán találom magam. Izgalmas, néha nehéz és fárasztó, de boldogságban gazdag időszak van mögöttem ebben a közel 40 hétben. Persze az igazi öröm még csak ezután érkezik... 

Izgatottan vártam már a várandós fotózásunk napját, amelyet július közepére beszéltünk meg a fotósunkkal. Mindenképpen kinn, a szabadban képzeltük el a képek helyszínét, így mivel a szülővárosunk egy Tisza menti kis városka, egyértelmű volt, hogy hol is fogjuk megejteni ezt a fotózást. A meteorológusok aznapra viszont esőt jósoltak, kicsit tartottunk is attól, hogy elkap egy nagy zivatar, de szerencsére a rossz idő eljövetele várt még egy napot. Ehelyett azonban rettentő forróságban volt részünk, és habár késő délutánra beszéltük meg a fotózást (18 órára), végül még egy órával későbbre csúsztattuk a találkozás időpontját. Ez a nagy meleg egyébként aznap nagyon megviselt, nem igazán éreztem jól magam, a fotózás idejére már a lában is jócskán bedagadt, és amilyen izgatott voltam az előző napokon, ekkor már semmi másra nem vágytam, csak hogy végre túlessünk az egészen és az ágyban fekve pihenjek. Természetesen azért igyekeztem a legjobb formámat nyújtani, hogy a képeken a lehető legelőnyösebben mutassunk, mert mégiscsak egy örök emlék marad számunkra, életem/életünk eddigi legszebb időszakáról, a kislányunk érkezésének örömteli várakozásáról.

17 hetesen

Újra elmúlt egy nagyobb szakasz a várandóságomból, ezért most jöhet az elmúlt hetekről, hónapokról szóló beszámolóm következő része, már csak azért is, mert meglepően sokan olvastátok az előző rész beszámolóját is (aminek én kifejezetten örülök), másrészt én is nagyon szívesen írok róla, jó visszagondolni és nosztalgiázni, hogy mi minden történt velünk ezekben a hetekben. Hihetetlen milyen gyorsan telik az idő...
... olyannyira, hogy ezt a bejegyzést eredetileg még július elején terveztem közzétenni, de mint már az előző posztomban is hivatkoztam rá, igencsak hosszú időt töltöttünk otthon a múlt hónapban, és egyszerűen nem akartam a gép előtt ülve tölteni azt az időt, amit a családdal és barátokkal is tölthetnék. Ennek ellenére most "csak" a második trimeszter történéseiről fogok írni, ami sok újdonsággal és meglepő fordulattal bővelkedett. Igyekeztem időrendi sorrendben beszámolni a történésekről, de tényleg olyan zsúfolt volt az utóbbi három hónap, hogy bár igyekeztem tömören fogalmazni, így is extra hosszú bejegyzés kerekedett belőle. Remélem azért élvezni fogjátok így is! :)

Amikor Férjjel együtt megláttuk a pozitív jelet a terhességi teszten, az örömünkből felocsúdva, az első hozzám intézett mondata a következő volt:
Egyrészt jól esett megismernem ezt a még számomra is ismeretlen aggódó apuka énjét, másrészt csak nevettem ezen kijelentésén, és máris, mint a hasát féltő nő vettem fel a védekező pozíciót, és csak annyit válaszoltam:

Pedig nem mondott hülyeséget. Tudtam én ezt már akkor is, de idő kellett ahhoz, hogy tudatosuljon bennem, anyuka leszek, egy kis élet fejlődik bennem, akinek az egészséges fejlődéséért én vagyok a felelős, ezért kötelességem olyan ételeket fogyasztanom, melyek egészségesek és segítenek a magzat fejlődésében.

Várandóságom egyik legjobban várt szakaszához érkeztem: a vásárláshoz (hát igen, kismamaként is nő maradok)!
Azon leendő anyukák táborát erősítem, akik megvárták a 6. - 7. hónapot, és csak ezután kezdik beszerezni azokat a dolgokat, amelyekre szüksége van egy újszülött babának. Első gyermekes szülőként szerettünk volna minél körültekintőbbek lenni a férjemmel, és nem vásárolni olyan felesleges holmikat, amelyekre csak a pénzt dobjuk ki, de végül sosem használjuk. Természetesen bárhogy tervez az ember, úgy gondolom ezt igazán nehéz kiküszöbölni, hiszen olvashatunk ezernyi véleményt és mások által összeállított listát, biztosan lesz olyan dolog, ami végül nálunk nem válik be, mert nem fogja szeretni a gyermek. Hogy ezek pontosan mik lesznek, előre nem tudhatjuk, így kár is ezen agyalni.

Április végén meghívást kaptam egy blogger pályázatra, melyet a Milumil szervez 1000 tipp a legfontosabb 1000 napra címmel. A pályázati felkérés így szólt:

"A pályázat célja, hogy a felelős édesanyák összefogásával felhívjuk a figyelmet a gyermekek egészséges táplálásának fontosságára egészen a terhesség első napjától, valamint, hogy megosszuk egymással élményeinket és tapasztalatainkat az etetések körülményeiről."

Nemcsak érdekesnek, de igazán hasznosnak is találtam e pályázat témáját, azonban az elején némi bizonytalansággal kezeltem a dolgot. A bizonytalanság bennem, a leendő anyukában fogalmazódott meg, olyan kérdések formájában, mint például, hogy én, mint első gyermekét váró anyuka, aki még csak a terhessége első trimeszterén van túl, mégis milyen használható tippeket tudna megosztani másokkal? Habár minden egyes nap tanulok valami újat magáról a terhességről, hisz könyveket és cikkeket olvasok a témában, mások véleménye és tapasztalatai alapján igyekszem a saját módszereimet kialakítani, mégis úgy érzem (joggal), hogy tapasztalat híján még oly sok mindenről nincs érdemi tudásom. E kételyek hatására napokig rágódtam azon, hogy elküldjem-e a jelentkezésem, részt vegyek-e ebben a "játékban".

Rövid és egyszerű válaszom: IGEN.

Régebben és most, hogy én is babát várok, úgy gondoltam, hogy a nők ebben az időszakban egyszerűen kivirulnak. Nem egy barátnőmre és ismerősömre csodálkoztam rá és nyilvánítottam ki véleményemet, miszerint milyen szépek, milyen jól áll nekik a nagy pocak. Amióta pedig nekem is egyre kerekedik a hasam, sokszor meg-megállok a tükör előtt, és gyönyörködöm magamban, abban a nőben, akinek szíve alatt egy kis csoda lakik.

A természetes szépségen túl, ami ilyenkor árad belőlünk, még tudunk tenni egy lapáttal, hisz a csinos öltözet nekünk is kijár. Manapság már szerencsére nem csak hatalmas ruhákba kell beburkolóznunk, hanem ugyanúgy tudunk öltözködni, ahogy azt a terhességünk előtt tettük.

Amikor kiderült, hogy babát várunk egy olyan türelmetlen izgatottság lett úrrá rajtam, amit azóta is szüntelen érzek. Legszívesebben már a 9. hónapban lennék, sietve a szülőszobába, hogy kisvártatva már a karjaimba tudhassam az én kicsikémet, elmerüljek szépségében, babaillatában.
Az Idő viszont most nem a barátom. Mintha feltett szándéka lenne, hogy a 9 hónapnyi várakozást még lassabbá tegye, és lassú, vonagló léptekkel vonszolná magát percről perce.

12. héten