17 hetesen

Újra elmúlt egy nagyobb szakasz a várandóságomból, ezért most jöhet az elmúlt hetekről, hónapokról szóló beszámolóm következő része, már csak azért is, mert meglepően sokan olvastátok az előző rész beszámolóját is (aminek én kifejezetten örülök), másrészt én is nagyon szívesen írok róla, jó visszagondolni és nosztalgiázni, hogy mi minden történt velünk ezekben a hetekben. Hihetetlen milyen gyorsan telik az idő...
... olyannyira, hogy ezt a bejegyzést eredetileg még július elején terveztem közzétenni, de mint már az előző posztomban is hivatkoztam rá, igencsak hosszú időt töltöttünk otthon a múlt hónapban, és egyszerűen nem akartam a gép előtt ülve tölteni azt az időt, amit a családdal és barátokkal is tölthetnék. Ennek ellenére most "csak" a második trimeszter történéseiről fogok írni, ami sok újdonsággal és meglepő fordulattal bővelkedett. Igyekeztem időrendi sorrendben beszámolni a történésekről, de tényleg olyan zsúfolt volt az utóbbi három hónap, hogy bár igyekeztem tömören fogalmazni, így is extra hosszú bejegyzés kerekedett belőle. Remélem azért élvezni fogjátok így is! :)

A legutóbb még arról számoltam be, hogy bár enyhe, mégis egész napon át tartó rosszullétek kerülgettek. Ez az állapot egyik napról a másikra szűnt meg, akkor, amikor beléptem a 12. hétbe. Őszintén meg is lepődtem, hogy ennyire gyorsan elmúlt minden panaszom, és újra úgy tudok enni és inni, mint a várandóságom előtt. Kicsit talán túlzásba is estem, ami az evés részét illeti, nem mellesleg volt egy időszakom, amikor folyamatosan csak fagyira vágytam és ki is éltem eme kívánalmamat. Talán ennek, és merem remélni, hogy a genetikai hajlamomnak is köszönhetően a 4. hónaptól kezdődően havonta 3 kg-mal gyarapodott a súlyom. Kicsit soknak érzem, habár az orvos megnyugtatott, hogy ez a kilómennyiség még éppen ideális.

Ennek ellenére, a 16. héten ez a 3 kg igazán sokkolt, hiszen ezzel a plusszal már olyan súlycsoportot értem el, amit még előtte sosem. Természetesen tisztában voltam vele, hogy a várandóság folyamatos súlygyarapodással jár, és azok a kilók nem csak kizárólag miattam, hanem a babám fejlődésének érdekében is gyarapodnak. Azonban mondjon bárki bármit, szerintem igenis nehéz feldolgozni egy nőnek, hogy változik a teste. Napokig, talán hetekig is bánkódtam emiatt, másrészt szégyelltem is magam, hogy olyan dolgokon aggódom, mint, hogy vastagabb lett a karom és combom, miközben annak örülnék, hogy egy kis csoda fejlődik bennem. Ekkor azonban még nem a kismamát láttam a tükörben, hanem csak egy elhízott nőt. Ez az érzés talán a 19. hét környékén kezdett változni bennem, amikor egyre jobban kezdett a pocakom gömbölyödni, így az alakomat is egyre szebbnek és szebbnek tituláltam. Azóta pedig mindig meghatódva nézem magam, pontosabban a bennem rejtőző kisbabánkat a képeken vagy tükörben hosszú, hosszú percekig...

23 hetesen

Erre az időszakra datálható az is, hogy a legtöbb ruhámat már nem tudtam használni, természetesen elsősorban a nadrágokat, hiszen a legtöbbje szorított, és kényelmetlenné vált. Egy szekrény rendszerezés után eltettem minden olyan ruhadarabomat a szekrényem felső polcaira, és dobozokba, amelyet most ebben a pár hónapban már tuti nem fogok viselni, és felmértem, hogy mi is marad a következő hónapokra és mit kell még vásárolnom. Erről ígértem Nektek egy bejegyzést is, amivel még mindig adósotok vagyok, de igyekszem erről is a következő napokban, hetekben beszámolni. Előjáróban annyit, hogy én mint örökös nadrágpárti, az utóbbi hetekben leginkább az egyberuhákat preferálom.

A ruhákban érzem leginkább magam jól 27 hetesen

Nagyon korán, már a negyedik hónap körül hátfájással küzdöttem. Egyrészt ez, ahogy az orvosomtól megtudtam, egy természetes dolog, hiszen ebben az időben már kezdenek a porcok puhulni és lazulni, a csípő szélesedik, ami bizony némi fájdalommal párosul. Viszont arra is figyelmeztetett, hogy a 17. hétben ez még azért kissé korai, ami akár a krónikus hátfájáshoz is vezethet a szülés után, ezért ha nem javul az állapotom, kénytelen gyógytornára küldeni. A sétákat és az úszást javasolta, ami enyhítheti az fájdalmaimat. Nagyon megijedtem, ezért az orvos javaslatára igyekeztem a mindennapjaimba beépíteni a sétákat (szerencsére ekkor igazán szép tavaszi időjárásnak örülhettünk, így ez a tevékenység megvalósítása nem okozott gondot), illetve elhatároztam, hogy legalább heti egyszer elmegyek úszni is. Pár napig tényleg sokat szenvedtem a hátfájással, egyszerűen nem tudtam olyan pózba elhelyezkedni, ami megfelelő lett volna, és a séták alkalmával is gyakran belenyilalt a fájdalom. A férjem segítségképpen masszírozott, majd ő ajánlotta, hogy mi lenne ha az egyik sportkrémét is használnánk a masszírozások alkalmával. Először nem mentem bele, ugyanis féltem, hogy olyan anyagokat is tartalmazhat a krém, amelyek nem ajánlottak terhesek számára. Pár nappal később már azonban a fájdalomtól meggondoltam magam, és bár elolvasva a krém összetevőinek listáját, nem lettem okosabb (lengyelül szólt az utasítás), ha volt is bennem némi félsz, mégis beleegyeztem, hogy belemasszírozza a bőrömbe. Nem tudom, hogy végül ennek köszönhető-e, vagy együttesen, a séta és az úszás is közrejátszott, vagy egyszerűen túlreagáltam a dolgot, és egyébként is megszűnt volna a hátfájásom, de tény, hogy a 3.- 4. nap után enyhültek a fájdalmaim, aztán el is múltak és azóta sem jelentkeztek újra.

Amikor kiderült, hogy babát várok, az első gondolatom a munkahelyem volt. Nem mondtam még, de postásként dolgozom részmunkaidőben, biciklivel hordom ki a leveleket, kb. 4 órában. Ezt természetesen az orvosommal is közöltem, aki nem tiltott el a munkától, amennyiben nincs semmilyen panaszom. Nem volt, és mindenképpen szerettem is volna a 6. vagy 7. hónapig dolgozni. A munkahelyemen az első trimeszter letelte után jelentettem be az állapotomat, amit nagyon jól kezeltek, könnyebb munkakörzetet kaptam (előtte egy hegyesebb területen voltam), én is jól éreztem magam, habár lassabb tempót vettem fel, de ez nem jelentett problémát. Egy igazolást is kellett adnom a munkahelyemen a várandóságomról. Pár nap után hívott a főnököm, hogy a vállalati orvos úgy állapította meg, hogy túl sok kockázati tényezővel jár a munkám, ezért azonnali hatállyal eltilt a munkavégzéstől. Megnyugtattak, hogy a fizetésemet ezután is rendszeresen kapom a szülésig (utána a betegbiztosító fizet), azonban másnaptól már otthon kell maradnom. Őszintén mondom, hogy ezen a döntésen egy kicsit kiakadtam, az orvosom még meg is jegyezte, hogy a legtöbben mikor megtudják, hogy babát várnak már nem is akarnak tovább dolgozni, én meg ragaszkodnék hozzá. Hozzáteszem nem a munkavégzés okozott örömet, annyira azért nem vagyok fanatikus dolgozó, hanem már előre aggódtam, hogy nem tudok majd a sok szabadidőmmel mit kezdeni. Ez a félelmem be is igazolódott. Napokig nem találtam a helyem, ha a férjemet kérdeznétek tuti azt válaszolná, hogy az idegeire mentem jó egy hétig. Habár sokszor unalmas az otthonlét, hiszen sokszor vagyok egyedül, de végre van időm például a bloggal többet foglalkozni, olyan recepteket kipróbálni, melyek időigényesebbek, ezért régebben hozzá sem fogtam az elkészítésükhöz, és végre a házimunkával is utolértem magam.

A 17. és 18. hét fordulója mérföldkő volt az életünkben, ugyanis ekkor éreztem először, hogy mocorog a mi kicsikénk. Szombat este a kanapén fekve tévénézés közben éreztem meg őt. Persze nem voltam teljesen biztos benne, hiszen a sokak által tapasztalt és leírt pillangó szárnycsapkodás és buborékpukkanást én nem éreztem, helyette mintha egy ideg "pattogott" volna. Nem is tudom igazán megfogalmazni ezt az érzést. Másnap is ebben az időben éreztem, és onnantól már biztos voltam benne, hogy ő az, aki jelez nekem. A férjem pár héttel később a 20-21. hét fordulóján, ugyancsak este, filmnézés közben érzett váratlanul egy akkor még igencsak gyenge kis rúgást. Ezt a pillanatot, a férjem felderült arcát, amikor alátámasztottam a tényt, hogy igen, jól érezte, ezt bizony a mi kisbabánk produkálta, sosem felejtem el...

Természetesen ahogy növekszik, egyre erősebb mozgásokkal jelzi, hogy ő is itt van közöttünk, és ne hagyjuk ki semmiből. Leginkább éjszaka aktív, szinte óramű pontosan este 11-kor jelentkezik, néha igazán nagy rúgásokkal. Apuka keze azonban mindig (értsd: MINDIG) megnyugtatja. Eleinte mulattatott a helyzet, később már kicsit bosszantott is, hogy bezzeg ha apa szól hozzá vagy simizi a pocakom egyszerűen "elhallgat", az én hangomra viszont nem reagál, pontosabban csak még aktívabb lesz.

Ha már a növekedésnél tartunk, egyre jobban gömbölyödik a pocakom, ami az alvást is egyre inkább megnehezíti. Ha maga a pocakom nagysága miatti elhelyezkedés nem jelentene problémát lefekvésnél, vagy az, hogy éjszakánként többször is meg kell látogatnom a fürdőt (ma már egyszerűen csak a törzshelyemnek hívom), még ott van az a tény is, hogy a 24. héttől kezdődően csak és kizárólag a jobb oldalamon tudok aludni, mert ha a bal oldalamra vagy a hátamra vagyok fordulva az nem tetszik neki, és addig izeg-mozog, ameddig nem helyezkedem el úgy, ahogy ő akarja. Az elején nekem ez vicces volt, és mivel féltettem is, hogy szegénykémet nyomom, természetesen rögtön úgy csináltam, hogy neki jó legyen. Később azonban már nem tartottam olyan mulatságosnak ezt az állapotot, mivel éjszakánként gyakran ébredek fel arra, hogy teljesen elzsibbadt a jobb felem... Persze hiába próbálok én másképpen helyezkedni... Kivéve persze akkor, ha az apja simogatja... Akkor meg se mukkan! Ez már egy jel, hogy születése után ő lesz apa szemefénye és egyben a család uralkodója? :)
Nagyon vártuk már, hogy megtudjuk kisfiú vagy kislány lesz-e. A 20. héten kellett mennem ultrahangos vizsgálatra, és már előzőleg mondta az orvos, hogy ekkor már a nemét is megnézi. Tudni kell, hogy a férjem mindig elkísér a vizsgálatokra, szerencsére sikerült eddig úgy szervezni, hogy ő is jelen tudjon lenni, így egyértelmű volt, hogy most is elkísér majd. Végül azonban meggondolta magát, ugyanis szerette volna, ha ezt a hírt én közölném vele meglepetés gyanánt. A vizsgálat után így elmentem a legközelebbi bababoltba és vettem egy kiscipőt, amit egy semleges színű ajándéktasakba tettem. Mire hazaértem ő már elindult a munkahelyére, ahonnan csak éjjeli 1 órakor ért haza, így én izgatottan vártam, hogy végre hazaérjen (nem, ebben a felfokozott lelkiállapotban nem tudtam aludni), hogy  közöljem Vele a hírt:



Valahol legbelül éreztem, már az elejétől fogva, hogy kislányunk lesz, Ő viszont el nem tudta képzelni, hogy egyszer lányos apuka lesz, így - bár örült neki - kellett némi idő számára, hogy feldolgozza a tényt, focizás helyett lehet babáznia kell majd a jövőben. Habár ahogy én látom, már most, hogy még meg sem született, teljesen elcsavarta a szívét apukának...

A neveket illetően is sikerült kettőre lecsökkenteni a választhatóak közül, de a végső döntésünk kicsit várat még magára. Azért a születéséig remélem meg tudunk egyezni úgy, hogy mindkettőnk elégedett legyen. :)

Egyébként én abszolút nem tartozom a kezdetektől fogva az aggódó anyukák táborába. Sok kismamás csoportban látom és olvasom, hogy egyesek milyen parásak (persze ennek lehetnek előtörténései is, amiről nem feltétlenül tudok), én meg sokszor értetlenkedve nézek, hogy miért ez a nagy ijedtség. Én nem tudok arra gondolni, hogy bármi probléma lehetne, mindig úgy állok minden vizsgálat előtt, hogy minden a legnagyobb rendben. Szerintem ez egy jó tulajdonságom, mert így sokkal jobban tudom élvezni magát a várandóságot is. Hogy miért beszélek most erről? Mert a 24. hétben jött el a cukorterheléses vizsgálat ideje. Most is ugyanolyan magabiztossággal, tele optimizmussal mentem a dokihoz, mint előtte. Miközben várakoztunk a férjemmel, addig is tök nyugodt voltam. A nővér vérmintát vett, és megnézte a cukorszintet. Nem értek hozzá, szerencsére nincs a családban olyan, aki cukros lenne, így nekem, nekünk a számok nem mondtak semmit. De mint kiderült a vércukorszintem határértéken mozog, ami nem jelentett elsőre túl jót... Ledöbbentem, szólni se tudtam, aznap folyamatosan sírni tudtam volna. Ekkor éreztem először, hogy aggódom a pici miatt, hogy az én hibámból adódóan bármi baja történhet. Másnap reggel vissza kellett mennem megismételni a tesztet. Már az éhgyomri vizsgálat is jónak ígérkezett, majd a következő két mérést követően sem emelkedett a vércukorszintem, sőt csökkent. Azóta viszont óvatosabb vagyok, mivel ezek szerint hajlamom van a terhességi diabéteszre. Nem kell diétáznom, de az édességekről lemondtam (persze alkalomadtán egy-egy fagyit én is elnyalok), nem iszom cukros üdítőket (szerintem ez is közrejátszott abban, hogy először az eredményem nem lett jó, mert előző nap elég sok kólát ittam...), nem eszem már fehér kenyeret. Nem olyan nagy változások ezek, de azért mindenképpen megnyugtatóak számomra, hogy csak ennyivel is hozzájárulok ahhoz, hogy a babánknak ne legyen baja.

Lassan a beszámolóm végéhez közeledem, de még így a végén megmutatnám Nektek az első kisruháját a mi kis picurunknak, amit még júniusban vettünk neki. A babaholmik vásárlásával kapcsolatban úgy döntöttünk, hogy megvárjuk a júliust és augusztust, azaz az utolsó trimesztert, mert ha nem is tartjuk magunkat babonásnak, de ebben az esetben jobbnak láttuk, ha nem hamarkodjuk el a vásárlást, és jól átgondoljuk mire van szükségünk, másrészt előbb a babasarkot sem tudjuk megcsinálni. Na de visszatérve a kisruhára. A második trimeszter utolsó hetében Franciaországba utaztunk (akik a blog Facebook és Instagram oldalán követnek tudhatnak erről), és már itthon eldöntöttem, hogy ha mást nem is, de a kisbabánknak valamit veszünk. Marseille kikötőjében sétálva rengeteg kézműves árulta a portékáját, köztük volt egy kis márka is, akik kifejezetten kisbabáknak készítettek aranyosabbnál aranyosabb matrózos ruhákat. Mondanom sem kell, rögtön szerelembe estem, egyedül azt sajnáltam, hogy ezek mindegyike rövidujjú, és mivel mi szeptemberre várjuk a picurt, nem lett volna értelme, hogy pár hónapos babára vegyünk ruhát, így végül nagyobb méretben választottunk egyet, amit jövő nyáron szerintem már boldogan tud viselni.